A COVID-19 és a helyi válságkezelés jellemzői Magyarországon

Abstract

A COVID-19 járvány idején az országok többségében erősödött a kormányzati centralizáció, jóllehet ma már általánossá vált az a vélekedés, hogy a központi válságkezelés nem a legeredményesebb módja a járvány elleni küzdelemnek. A szupercentralizáció hatékonyságát megkérdőjelező szerzők közé tartozik Hambleton (2020), aki a helyi szint felértékelődését, a valódi helyi autonómiát és a helyet jól ismerő, együttműködő (település) vezetőt sorolja a sikeres válságkezelés tényezői közé. A tanulmány a témában megjelent szakirodalom mellett egy 202 helyi önkormányzatot felölelő empirikus adatfelvétel eredményeire támaszkodva arra keresi a választ, hogy a hambletoni értelemben sikeres válságkezelés szempontjából alapvető fontosságúként azonosított tényezők hogyan jellemezhetők Magyarországon a COVID-19 járványidőszakában. Az elemzés kitér a helyi autonómiát ért kihívásokra, valamint a jó vezetés és a helyi jellegzetességek kérdéskörére, amit a járvány okozta problémák területi különbségei, az eltérő polgármestertípusok és szerepfelfogások, valamint a helyi társadalmi részvétel szempontjából jellemez. Elemzések rámutatnak, hogy a centralizált vagy túlcentralizált államok nem teljesítettek jól a koronavírus-járvány kezelésében. A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy a Hambleton által meghatározott, a sikeres válságkezeléshez szükséges helyi tényezők, illetve feltételek a járvány időszaka alatt hazánkban sérültek, hiányossá váltak, miközben a járvány okozta problémák és a járványkezelés eszközei a meglévő területi különbségek mentén differenciálódtak. A helyi önkormányzatok autonómiája, mozgástere, anyagi lehetőségei szűkültek, s ennek következtében a jó vezetés is ellehetetlenült, holott a legtöbb településvezető helyi politikai és szakmai szereplőkkel együttműködve,(kezdetben) jelentős társadalmi támogatás mellett hozta meg döntéseit, kialakítva a válságkezelés helyi, akár más krízisek során is alkalmazható gyakorlatát, mechanizmusait